Szivárvány

SzivárványAkármennyire kerülgetjük is a témát, mi emberek, előbb, vagy utóbb szembe kell néznünk az ún. kényes kérdésekkel. Miért születtünk erre a földre, mi az életünk értelme? Miért születtem oda, ahova születtem? Miért születtem nőnek vagy férfinak? Miért pont olyan a sorsom, amilyen? Büntetésként kaptam ezt az életet? Miért jobb, könnyebb másnak az élete, mint nekem? Mihez kezdek most, hogy meghalt a szeretett apám, anyám, férjem, feleségem, gyerekem, barátom, szeretőm, stb? Mikor halok meg? Van-e élet a halál után? Ha van, akkor ki voltam előző életemben? Ehhez hasonló kérdéseket még számtalant össze lehetne gyűjteni. Természetes emberi kérdések ezek. A válaszokat vagy saját érzéseink szerint válaszoljuk meg önmagunknak, vagy mások válaszaira hagyatkozunk. Bármilyenek legyenek is ezek a válaszok, egy dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül, s az a szeretet. Az én válaszom: „azért születtünk erre a világra, hogy megtanuljunk szeretni’. Ez van, akinek könnyebb, van akinek nehezebb. Feltétel nélkül szeretni nem könnyű. A szeretet valahol ott kezdődik, hogy megtanulunk örülni az életnek. Öröm és hála tölti el a szívünket, már korán reggel, ahogy kinyitjuk a szemünket, ahogy felkel a Nap. Öröm és hála tölt el minket, hogy ki tudunk bújni az ágyunkból, hogy kapunk levegőt, hogy folyik a víz a vízcsapból, hogy világos van, hogy meleg van, hogy van mit ennünk. Az, hogy mikor és milyen gondolatok suhannak át az agyunkon lényegében mindegy, az a fontos, hogy az örömöt és a hálát tiszta szívből érezzük át, bármi okból is tesszük azt. Mindenkit lehet, sőt meglehet szeretni. Ha önmagunkból indulunk ki, és megértéssel fogadjuk a másik ember viselkedését, hibáit, kudarcait. Csak akkor tudunk szeretettel és megértéssel másokhoz viszonyulni, ha önmagunk felé is megértéssel és szeretettel viszonyulunk. Fogadjuk el a dolgokat és a világot olyannak, amilyen. Minden jelenség mögött üzenet rejtőzhet számunkra. Az elsődleges üzenet, hogy jól mennek a dolgok. A másodlagos üzenet: tegyünk meg mindent az életünkben, amit megtehetünk. Minden cselekedetünkben, ténykedésünkben a szeretet vezéreljen minket. Ne hagyjunk ki egyetlen pillanatot se, amikor gyönyörködhetünk a létezés ajándékában. Nincs miért sietnünk, álljunk meg egy-két pillanatra. Figyeljük meg és fényképezzük le szemeinkkel a kedves, gyönyörűséges, boldog pillanatait az életnek: a tavasz ébredését, a nyár virulását, az ősz sokszínűségét, a tél titokzatos csendjét. Egy kis rigót, ahogy fészkéhez gyűjti a növényi részeket. A pillangót, ahogy a réten virágról-virágra szálldos. A méhecskét, ahogy zümmögve keresi a nektárt. A fecskét, sebes repülése közepette. A tavat, a tengert, a partot nyaldosó hullámzásban. A magasban sikló sirályokat, a fickándozó halakat, az erdők és a hegyek fenséges erejét. Kedvesünk gyönyörű mosolyát. Kisgyermekünk, csetlő-botló lépéseit. Drága nagyszüleink bölcsességbe hajló őszülő homlokát. Folytathatnám még, se szeri, se száma azoknak a gyönyörűségeknek, szépségeknek, amelyek képesek arra, hogy feledtessék velünk, az élet nehézségeit, kudarcainkat, szomorúságunkat. Ha nyitott szemmel járunk a világban, rá fogunk döbbenni bármelyik pillanatunkban ott a szivárvány, csak észre kell, hogy vegyük.

Az ego és a betegség

A kis egó körbebástyázza magát hiedelmekkel. Hiedelmektől függ a viselkedésünk, és a viselkedésünktől függ minden emberi kapcsolatunk. Ha valaki kifogásol valamit a viselkedésünkben, vagy azt mondjuk, hogy nem vagyunk képesek a változásra, vagy azt, hogy igen. Ha valamin változtatni kell önmagunkban, a siker azon múlik, hiszünk-e benne vagy sem. Ha valaki úgy hiszi, hogy elege van az életből, akkor nincs az a gyógyszer, az a gyógyító, ami és aki ezt a hiedelmet meg tudja változtatni. Ahhoz, hogy valakinek változzon az állapota, előbb a hiedelmein kell változtatnia, de ez csak akkor sikerül, ha ő hisz a változásában. Ha valaki nem akar meggyógyulni, azt jelenti, hogy jelenleg olyan stratégiát ismer, amellyel csak a betegség révén érheti el céljait. Lehet, hogy van sikeresebb módszer, csak azt még nem ismeri. A járt utat nehezen adja fel a járatlanért.

Jung felhívja a figyelmet a pszichikus energiára. Képzeljünk el egy „lelki szemetesládát”. Azt mondjuk, nem akarjuk látni azt a sok mocskot, amit magunkból kisöpörtünk és nyomjuk a láda fedelét lefelé. Minél nagyobb erővel nyomjuk le, annál több energiát adunk a szemétnek, hogy feljöjjön. Minél nagyobb energiával fojtunk el valamit, az annál nagyobb energiával akar előtörni. Ha nem megy, akkor kerülő úton teszi ezt meg, és ennek egyik formája a betegség. Egy betegség után mindig felszabadultabbak, energiában gazdagabbak vagyunk, mert pszichikus energiák szabadulnak fel. Úgy érezzük, mintha újjászülettünk volna, mert megtörtént a változás. Csak ez a módszer lehetséges? Nem! Világítsunk be a szemetes ládába és kezdjünk megbarátkozni az ott talált dolgokkal. Hiszünk abban, hogy azok nem ellenségeink, hanem számunkra hasznos részeink, amelyeket vissza kell építenünk önmagunkba.

Minden, amit ki akarunk irtani magunkból, ellenségünkké válhat és minden, amit beépítünk, integrálunk, gazdagít minket. Az egyik legfontosabb tulajdonság, amit meg kell tanulnunk, az elfogadás. Legelőször önmagunkat kell elfogadnunk, hogy másokat is elfogadhassunk. Az életünk folyamata arra ad lehetőséget, hogy mindent, amit átéltünk beépíthessünk, elfogadhassunk, és többé váljunk a tapasztalataink által. Bármi, amit elüldözünk magunktól visszatér és addig nem hagy el, míg meg nem változtatjuk a hozzáállásunkat. Nem véletlenül mondja Jézus a tanításaiban: „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess!” Gondoljunk azokra a magyar közmondásokra, amelyek rendkívül bölcsen tárják elénk az összefüggéseket: például „bagoly mondja verébnek: nagyfejű”, „seperjen mindenki a maga háza táján”, „aki másnak vermet ás, maga esik bele”, „más szemében a szálkát is észreveszi, a magáéban a gerendát se”, „ki mint él, úgy ítél”, stb.
elfogadás, integráció,élet