A fogyasztói társadalom csapdái

Az érték fogalma

Ahhoz, hogy a problémát megértsük, előbb beszélnünk kell az érték fogalmáról. Az érték, mint fogalom minden ember számára mást jelent. Hiába gondoljuk azt, hogy az arany érték, és tele lehet vele a zsebünk, ha egy amazonasi esőerdőben ronggyá ázva, húsz nap óta éhesen kóborlunk. Ugyanezzel a hasonlattal élve, hajótöröttként az óceánon az aranyrudat inkább kilöknénk, mert lehúz a víz alá, mintsem hogy tovább kiabálnánk segítségért. Vagy ha egy erdei kirándulás során megéhezünk, nekiállnánk uzsonnázni, de nincs nálunk só, hogy az ételünket megízesítsük. Kijelenthetjük tehát, hogy az érték embertől és helyzettől, kultúrától, neveltetéstől, számos tényezőtől függ.
Az első és legfontosabb dolog, hogy megtanuljuk az életünket értékelni. Erre sokan azt válaszolnák: „Én értékelem az életemet” Erre a válaszom az, hogy nagy általánosságban, globálisan, de gondolni kellene arra, a nap minden pillanatában, hogy milyen jó hogy élek. Erre többen ismét ellenvetést fogalmaznának meg: „ha sütkérezem a napon, jól érzem magam, átölel a kedvesem, vagy éppen jól vagyok lakva, nincs semmiben hiányom, akkor örülök az életnek. De most hagyott el a szeretőm, ellopták az autómat, meghalt az édesanyám, így nem tudok örülni az életnek. Kevés ember él olyan szinten a világban, aki a negatív eseményeket is átélve felteszi magának a kérdést: ebben ami történt Velem, mi számomra az érték, mi a tanítás, mire fejleszt ez engem, mi benne a jó?
Ez ugyancsak az érték illetve a hozzáállás viszonylagosságát tükrözi. Nem csak az élettel vagyunk így. Saját magunkkal is így vagyunk. Ha a külvilág értékesnek, hasznosnak lát minket, akkor sokkal inkább elégedettek vagyunk, mint amikor kritikát, ellenvéleményt fogalmaznak meg velünk szemben. Nem beszélve az alapvetően önbizalomhiányos emberről, aki még a dicséretre, a sikereire, a jól elvégzett munkájára is úgy reagál, hogy ez most csak véletlenül sikerült, de egy pillanatnyi lazítást sem szabad megengednie önmagának, mert máris „szó érheti a ház elejét”.
Nem beszélve arról, hogy egy családi körbe vagyunk betagozódva, rokonaink vannak, akiknek a véleménye fontos lehet számunkra, és elsődlegesen szüleink értékszemléletét örököltük.

Az érték és a pénz

Ebben az óriási értékversenyben teljes mértékben a pénz kapta meg a főszerepet, holott a pénz valamikori létrejötte abból a célból történt, hogy az emberek megkönnyítsék maguk között az árucsere forgalmat. Manapság azonban minden mögött óriási haszonszerzési vágy fedezhető fel mozgatórugóként. Egyfajta modern rabszolgaságban élünk, amelyben mindenki a munkája és a teljesítménye által értékelhető és ennek következtében ha csak egy kicsit is enged a lazításnak, vagy úgymond nem figyel oda, máris számíthat a kiselejtezésre. Ennek következtében egyre kevésbé értékes az, amit egy 40-50 éves korú ember végez azon haszonleső cégek és multinacionális vállalatok szemében, akiknek az a céljuk, hogy a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot húzzák. Ezzel magyarázható az, a tendencia, amely a világon egyre inkább eluralkodik, hogy gyermekeket, fiatalokat kezdenek el dolgoztatni, akiknek a munkabírása az ő szemléletük szerint még elégséges, és éhbérért dolgoztatják őket. Ez tapasztalható ma a Távol-Keleten, Afrikában.
Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, a nyugati társadalmak gondolkodásmódjára is szükség van. Bármilyen globalitásról is beszélünk, a globalitás mögött mindig ott van az egyes ember. Nézzük meg a civilizált nyugati társadalom emberének a gondolkodását. A saját munkájával kapcsolatban elvárja, hogy minél magasabbra értékeljék, minél nagyobb fizetést kapjon érte, ezáltal a pénze is értékesebb a vásárlóerő tekintetében. Ő érte, mint fogyasztóért versengenek a különböző termékeket előállító cégek és áraikat egymás alá ajánlják, csak hogy a fogyasztó az ő termékeiket vásárolja. Ebből következik, hogy irreálisan túl lesz értékelve a nyugati ember munkája, munkabírása és most már kimondhatjuk, irreálisan le lesz értékelve a keleti ember munkája és munkabírása. A nyugati civilizációban mindenki, mindent olcsón szeretne megkapni és nem foglalkozik azzal, hogy a Föld egy másik pontján ki mennyit görnyedt azért, hogy ma akár táplálkozás, akár egyéb jóléti szempontból jól érezhesse magát. Nyilvánvalóan felfedezhető egy végtelen nagy önzés, amely arról szól, kissé szélsőségesen fogalmazva, hogy magunknak mindent megakarunk teremteni, de a másik jólétével nem törődünk, nem foglalkozunk. Ennek a gondolkodásnak a társadalmi veszélyei beláthatatlanok. Minél szélesebb tömeget tartunk éhbéren, annál nagyobb az esélye, hogy ezek az emberek fellázadnak és elsöprik a nyugati civilizáció virágzását. Érdemes elgondolkozni azon, hogy minden ember számára szükséges, alapvető érték az egészség, a mindennapi örömök megélése, és az élet különböző ajándékai, mint pl.: a gyermek.
Ha ránézünk a keleti társadalmakra, mint Kína, India, vagy más népesebb országokra (Indonézia) akkor azt látjuk, hogy a szegény és a mi szempontunkból elmaradott emberek boldogan vállalják a szerelmük gyümölcsét a gyermeket, mert az ő évezredes tradícióik a család fogalmát értéknek tekintik. Ezért a népszaporulat ezekben az országokban egyre ijesztőbb mértékben nő, de csak számunkra nyugatiak számára, hiszen tudjuk, hogy Kínában egy tál rizsen is képes élni egy ember, csak mi gondoljuk azt, hogy svédasztal javaiban kell dúskálnunk minden nap. Gondoljunk csak bele: Mi magyarok is, az eu-hoz csatlakoztunk, mert ott remélünk jobb életet.
Nem véletlen, hogy ijesztő számunkra ez a tömeg, hiszen állandóan ott feszül a ki nem mondott kérdés a lelkünk mélyén: „Mikor gondolják azt, hogy nekik is több kell, mint egy tál rizs” – és indulnak el keletről a ma már több mint egymilliárd kínai, az egymilliárd indiai és a további igen népes ázsiai országok lakossága. Azzal, hogy a nyugat-európai és amerikai cégek olcsón dolgoztatnak távol-keleten, akarva akaratlanul elviszik a nyugati kultúrát, pl: az amerikanizálódott Japán, Itt egyre kevésbé értékesek az ősi tradíciók és egyre inkább tért hódítanak az amerikai álom csapdái. Japán egyébként is egy rendkívül érdekes ország, mert az ősi tradíciók mellett óriási jelentősége van abban, hogy a nyugati társadalmak is egyre inkább a számítógép bűvöletébe és őrületébe helyezzék bele a mindennapi libidójukat. (A modern technikai fejlesztések jelentős része innen származik.) Elindult egy olyan spriál, mely vészesen lefelé halad és aláássa az élet azon értékeit, melyek magának az életnek a fenntartását céloznák meg. Hitem szerint ami bent van az van kint is.

A pénz az Ókorban és a Középkorban az árucserét megkönnyítő folyamat része volt. Ma a modern tőzsde és részvénypiacon a pénz maga is kereskedelmi eszközzé vált, ami azért döbbenetes, mert a pénz nem önálló érték. Egy papírfecni, amire teljesen mindegy, hogy milyen színű nyomdafestékkel és milyen számokat írunk. Ma már ennek a szimbólumnak is árfolyama van, és hatalmas piaca. Vajon miért félti Amerika a dollár hegemóniáját és miért próbál az EU ennek valamelyes ellensúlyozására egy önálló pénzt fenntartani? Miért akar mindezen pénzpiacoktól Svájc vagy Nagy Britannia független maradni. Tudjuk jól, hogy mindkettőjük pénzének változatlanul jelentős értéke van. Nézzük pl. Svájc esetét!
Miután Svájcban régóta rájöttek arra, hogy az emberek nem szeretik, ha belelátnak a zsebükbe, viszont szívesen viszik el egy olyan országba a pénzüket ahol nem kérdeznek semmit és nagy gondossággal kezelik a pénzüket. Ilyen ország Svájc és ilyen intézmények a svájci bankok. Óriási energia áramlik tehát Svájc felé a pénzen, mint szimbólumon keresztül. Ezen pénzek mögött azonban gyakran törvénytelen vagy illegális erők állnak. Mivel ez Svájcnak nem számít, az odaáramló pénz biztos nemzeti valutát eredményez. Nem akarom leértékelni a svájci ipar és gazdaság szerepét, de ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy ilyen részletességgel foglalkozzon egy adott ország gazdasági kérdéseivel. Hasonló a helyzet, más adóparadicsomnak tartott ország esetében.
Nagy Britanniaban, mint régi világnagyhatalom számára, sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy az angol emberek nem engedik, hogy nemzeti valutájuk presztízse veszteséget szenvedjen. Ha ezeket az összefüggéseket figyelembe vesszük, megint eljutunk arra a felismerésre, hogy a pénz értékének a fenntartásához hozzátartozik a nyugati társadalom felfújt luftballonjának a megtartása, illetve az a képzet, ezek a társadalmak erősek és értéknövelők.
Hol jegyzik India, vagy Kína nemzeti valutáját? Banki értelemben jegyzik, de jól látható, hogy a ma igazán meghatározó valutákhoz képest ezek sehol sincsenek. Lassan változik persze a helyzet, de lassan. Ma a pénz értékállóságáról beszélünk, ami azért vicces, mert viszonylag „jó papírból” készítik ezeket , s ha csak nem tesszük ki őket annak hogy az egér megrágja, vagy elpenészedjenek, akkor ezek a pénzek sokáig megtartják fizetőeszköz voltukat. Az értékállóság valójában nem erre vonatkozik, de ez a kifejezés éppen ezért vicces, mert valami olyasmiről beszélünk, ami valójában nincs és mégis van. Van, mert biztosítjuk neki a zöld utat azzal, hogy közös megegyezésben megállapítjuk, hogy mennyit ér egy 100 eurós bankjegy, abból a szempontból, hogy milyen tárgyakat, eszközöket, termékeket lehet érte vásárolni az áruházban, vagy a piacon. Erre mondja a neoliberális szemlélet, hogy az értéket majd eldönti a piac. Ez szépen hangzik, de koránt sincs így, hiszen ha a nyugati társadalmaknál van az a gazdasági és – nyugodtan kijelenthetjük – fegyveres erő, amely a világot sakkban tartja, akkor valójában ezek a társadalmak határozzák meg, hogy minek mennyi az értéke.
Erre mondhatjuk, hogy határozzák meg az indiaiak, vagy a kínaiak, csakhogy az egyéni vásárlóerő ezekben az országokban viszonylag csekély a nyugati társadalmakhoz képest és ezen országok lakói ma is az európai és az amerikai piacnak termelnek jobbára potom áron. Ha szemrevételezünk egy GDP táblázatot, ami a nemzeti össztermék statisztikai táblázata, az látjuk, hogy ezen országok jelentős mértékben elmaradottak. Ez ma egyre inkább változik, pl: maláj kistigrisek, és Kína esetében, de hiába nő rohamos mértékben a GDP, ezekben az országokban továbbra is magas a szegénység és az elmaradottság a nagyobb társadalmi csoportokban.
Miután példaként az amerikai és európai társadalmak színvonala áll, ezen távolkeleti, valamint afrikai és jónéhány dél-amerikai elmaradott országban élő emberek számára egyre inkább ez lesz a vágyott álom, hogy eljussanak a fent emlitett országok valamelyikébe.

Az energia értéke

Térjünk át egy másik témára. A mindennapi létünkben meghatározó fogalom az energia. Ahhoz, hogy újratermeljük a testünkben azt az energiát, amivel a holnapi napon is tudunk létezni, ahhoz pl. megfelelő módon kell táplálkoznunk, pihennünk, lazítanunk.
Az energia nem csak önmagunk ellátására szolgál, hanem a kényelmünk, a szórakozásunk, a biztonságunk megteremtésére is irányul, s miután a Földön az időjárás erőteljesen meghatározza egyéni biztonsági érzetünket, nem csekély mértékű energiát fordítunk arra, hogy a földi időjárás viszontagságait ellensúlyozzuk. Évezredeken keresztül az ember együtt élt a természettel és bekalkulálta a természeti hatásokat. Úgy táplálkozott, úgy élt, ahogy ezt az időjárás lehetővé tette. Manapság az emberek – különösen az északi félteke lakossága tisztelet a kivételnek – rengeteg energiát élnek fel és nem gondoskodnak kellőképpen az utánpótlásról. Ha az Ókorba visszatekintünk de később a Középkorban is, észrevehető, hogy hatalmas erdőirtásokkal éltük fel a természet energia raktárait és nem pótoltuk azt amit feléltünk. (A Földközi tenger partvidékén ezért nem találhatjuk meg csak foltokban az őshonos növényzetet és helyette mindent a cserjés-bozótos a macchia borít be és ezért kopárak a sziklás domboldalak Görögország területén, mivel ott a legeltetéssel lehetetlenné vált a visszaerdősödés. És hogy egy hazai példával is éljek, a honfoglaló magyarok idejében a Kárpát-medence erdővel borítottsága 70-80 % volt, ez jelenleg a 20%-ot sem éri el) Időközben az emberi népesség növekedésével a mezőgazdaságra helyeződött a hangsúly és a Föld energiáját átvitt értelemben szintén kizsigereltük.
Az elmúlt században a műtrágyázással a „fejlett” társadalmakban még inkább sikerült. Ijesztően lecsökkenteni a talaj mikroelemeinek a mennyiségét. Magyarországon a Gödöllői Agrártudományi Egyetem megállapította, hogy a ma termesztett búza és különböző haszonnövényeink már csak 50%-ban tartalmaznak mikroelemeket 1960-hoz képest. (Ha az 1960-as mikroelem mennyiséget 100%-nak képzeljük el, ezen elemek mennyisége 50%-al csökkent mára.) Minket, Magyarországot viszonylag még bioaktív országnak tekintenek. Ez az adat ijesztő, hiszen ez azt jelenti, hogy a táplálkozásunkban bevitt ételek vagy nem pótolják a mikroelemhiányunkat, vagy a dupláját kellene megenni az élelmiszereinknek, hogy pótolni tudjuk vele a hiányt. A tudomány fejlődésével az energiafelhasználásunk sokszorosával megnőtt. Ma már óriási mennyiségű energia fogy el a kedvtelésünk, szórakozásunk, pihenésünk érdekében. Az emberek régen beosztóan bántak azokkal az eszközökkel, amelyekkel a fényt próbáltak fenntartani este és éjszaka. Thomas A. Edison találmánya odavezetett, hogy ma fényárban úszó városaink, lakásaink óriási mennyiségű energiát zabálnak, nem beszélve a fényreklámokról és különböző figyelemfelkeltő eszközökről, a TV-t és számítógépeket is beleértve. Óriási energiát emészt fel a háztartási eszközeink garmada, a hűtők, a mosógépek, mosogatógépek, mikrók és egyéb háztartási kisgépek függetlenül attól, hogy úgy éljük meg, hogy a kényelmünket szolgálják.
Azt gondolnánk, hogy a megnövekedett idő a javunkat szolgálja, de az a tapasztalat, hogy nem. Ha megkérdezzük az embereket, mindenki arra panaszkodik, hogy egyre kevesebb az ideje. Nem a civilizációtól mentes indián törzsekre, négerekre vagy ausztrál bennszülöttekre gondolok. Ők ma is csodálatos harmóniában élnek a természettel, s ahogy az elején érintettem örülnek az életnek és mindenért hálásak. Örülnek a napfénynek, ha esik az eső, hálát adnak a táplálékért, a gyermekáldásért, az egészségért, a gyógyulásért, valójában mindenért. Szerves élettudatban élnek. Természetes számukra, hogy mindenért meg kell küzdjenek, s a befektetett energiájuk térül meg mindenben. Ezzel szemben az ún. civilizált társadalmak minél kevesebb energia-befektetéssel minél több haszonhoz szeretnének jutni, ami az eddig elmondottak alapján belátható, hogy nonszensz. Előbb-utóbb ennek meglesz a böjtje. Sokat már nem kell rá várni. Kijelenthetjük, hogy az elmúlt évszázadban az emberiség oly mértékben felélte tartalékait, hogy vagy gyökeres tudatváltozáson megy át, vagy ahogy ma szokták mondani: „padlóra küldi önmagát.”
Súlyosan megsértettük azt a fogalmat amit ökológiának nevezünk. Ami nem más, mint adott életközösségek – belértve növényi, állati és emberi társulások – együttélése és adott földi ökoszisztémához való alkalmazkodásuk. Ami azt jelenti, hogy tiszteletben tartják egymást és lehetővé teszik, hogy a Föld és ezen ökoszisztéma újratermelje önmagát. Ha figyelembe vesszük ezt a megközelítést, elmondhatjuk, hogy a legjobb úton vagyunk afelé hogy nemhogy korlátozzuk a regenerációt, hanem módszeresen kiirtjuk azt. Mindezt azért, mert fogyasztói társadalmunkban a fogyasztásra és az az általi növekedésre helyeztük a hangsúlyt és nem az egyensúlyra.

Az energia fogalma itt érthető meg igazán. Sokkal tágabban kell értelmeznünk, mint azt eddig tettük. Nem csak ahhoz kell energia, hogy el tudjam végezni a munkámat, tisztába tegyem a gyermekemet, rendelkezésemre álljon egységnyi fűtőanyag, hogy a lakásom fűtött legyen, hanem figyelnem kell a Földre, arra, hogy a talaj energiáját tiszteletben tartsam, a figyelnem kell a földben rejtőző energiahordozókra és figyelnem kell a saját pazarló életmódomra, amely mérhetetlen önzésemből fakad. Itt nem elég azt mondani, hogy ez másra igaz, rám nem! Mennyivel több vizet használunk egy kádbeli fürdésnél, mint egy zuhanyzásnál? Hány helyen ég a villany a lakásunkban, ahol éppen nem tartózkodunk. Mindig maximálisan kihasználjuk a mosogatógépünket? Csak annyi élelmiszert vásárolunk, amit el is fogyasztunk, vagy jelentős részét kidobjuk a szemétbe? Számtalan ehhez hasonló kérdést feltehetnénk még önmagunknak, de félő hogy nem tudnánk számunkra szimpatikus választ adni. Nyilvánvaló, hogy nem szeretnénk visszamenni az ősközösségi társadalmakba és „a Földünk nem is várja ezt el”. Számtalan jó példa bizonyítja, hogy a regenerációs lehetőségek óriásiak. Ahol egy kicsit is békén hagyjuk földünket, ott a növényzet és az állatvilág ismét teret hódít magának. Számtalan pusztulásra ítélt faj örvendetesen szaporodni kezd, de be kell látnunk, hogy ezek a pozitív jelzések nagyon törékenyek. Egyre többen vannak azok, akikben felszínre jut az ökológiai gondolkodás és a felelősségtudat, hogy felelősek vagyunk önmagunkért, környezetünkért, a földünkért. A megoldást az emberi megközelítésben kell keresnünk. Sok mindent át kell értékelnünk ahhoz képest, ahogy eddig gondoltuk. Így az energiafelhasználásunkat, a táplálkozásunkat, a közlekedési szokásainkat, mindennapi létünket és természetesen sajátságos belső világunkat is, pszichológiai, vallási és hétköznapi tudati értelemben egyaránt. Itt az ideje, hogy újjászülessen az emberek társadalmában az az erő, amely nemet mond annak a fajta kizsákmányoló, önpusztító önzésnek, ami jelenleg a világunkat meghatározza. Az eddig elmondottak alapján nemcsak az ökológiai kérdésben, hanem társadalmi kérdésben is a helyzet drámai. Ha önmagunktól becsületesen megkérdezzük, hogy egyenlőnek tarjuk-e magunkat minden más élőlénnyel ezen a világon, akkor minden valószínűség szerint azt fogjuk válaszolni, hogy igen. A kozmikus lét nem kivételez a Margarétával a Leopárddal, vagy az Emberrel. Az élet mindenki számára szent és sérthetetlen, ennek következtében nincs jogunk kiirtani sem növényeket, sem állatokat. (Eleve haszontalan az az elképzelés, hogy egy növény vagy egy állat hasznos, vagy káros. Nem lehet abból kiindulni, hogy pusztán azért, mert megcsíp a szúnyog az egy káros rovar. Nekünk talán káros, de póknak vagy békának hasznos. Ökológiai szempontból éppúgy illeszkednek ők a táplálkozási láncba, mint bárki más.) Sajnos az elmúlt évszázadok és évezredek sorában egy jottányit sem léptünk előre a társadalmi különbségek megszüntetése terén. Változatlanul megjelenik a rasszizmus, lenézi a gazdag a szegényt, és aki teheti kizsákmányolja a környezetét. Ez nem csak nagyban igaz, családon és kisebb közösségeken belül is jelen van. Ennek a működtetője egyértelműen az egoizmus. Ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, rá kell döbbennünk arra, hogy nem egy ösztöneit kiélő, állati sorban lévő lény vagyunk, hanem egy szakrális teremtmény, aki – ha a Szentírásra támaszkodunk – nem csak hatalma alá hajtja a földet, növényeivel és állataival egyetemben, hanem gondoskodik a Föld növényeiről és állatairól és felelősséggel tartozik irántuk.
Természetesen vannak már ma is sokan akik ökológiai tudatossággal élnek, de nagyon kevesen. Mindannyiunknak sürgősen tanulnia kell ezt a folyamatot, mert rövidesen megjelenik a felirat, hogy: ZÁRÓRA!

A fogyasztás

A fogyasztás hátterében elsősorban az áll – különösen a nyugati civilizáció országaiban és az itt élők gondolkodásában – hogy azt szeretnénk, hogy minden kevesebb energiánkba kerüljön, minél kényelmesebben élhessük az életünket, lehetőség szerint minél többet szórakozzunk és eközben a javak, melyeket megtermeltünk minket szolgáljanak. Ez egyre inkább a Föld kizsigereléséhez vezet, gondoljunk csak arra, hogy nehéz úgy eredményeket beseperni, hogy nem rakunk bele kellő mennyiségű energiát. Az Ószövetségi Szentírásban a következő mondat olvasható: Testednek verítékével keresd meg a kenyeredet! Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, egyre kevesebb verítéket szeretnénk hullatni, hogy megtaláljuk a boldogságunkat, sőt a komfort érdekében mindenről hajlandóak vagyunk lemondani, még a testi egészségünkről is. Gondoljunk csak a televízió, vagy a számítógép előtt ülés rendkívül egészségtelen voltára. Vagy amikor nincs kedvünk lekapcsolni a villanyt abban a szobában ahol már nem tartózkodunk. Az ételekkel a legkevesebb ráfordítással igyekszünk elkészíteni, és ezért alkalmazzuk a mikrohullámú sütőt, a mélyhűtött termékeket és a nagy bevásárló áruházláncokat, mert ez a kényelmes. A megtakarított idő egyre inkább úgy jelenik meg az életünkben, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Legalábbis nem tudjuk jól beosztani. A mai életstílusunkkal egyre inkább az alábbi közmondást valósítjuk meg: „Utánunk a vízözön”. Ez a mondat utal arra a fajta önzésre is, hogy legkevésbé foglalkozunk az utánunk jövő nemzedékekkel és az ő életlehetőségeikkel. Ha mégis az utódlás és a szaporodás kérdésével hajlandóak vagyunk szembenézni, az is sokkal inkább kapcsolható össze azzal az aggodalmunkkal, hogy milyen lesz az öregségünk, hiszen nem lesz aki a nyugdíjat biztosítsa számunkra. A termékek melyeket megtermelünk, szintén óriási pocséklásra ösztönöznek. Nem megjavítani akarjuk az elromlott gépeinket, autóinkat, hanem lecseréljük őket. Köztudomású az az igény – azoknál akik anyagilag megtehetik – hogy három évenként időszerű egy autócsere, mert utána egyre több hibája lesz az autónak. A túlfogyasztás és a „ne javíttasd, dobd el és vegyél újat” szemlélet kialakulásához a modern közgazdaságtan nagy mértékben hozzájárult. Egyik legfontosabb tézise, hogy a nyersanyagnak nincs értéke, az árú annyit ér, amennyit dolgoztak vele. Ez kiegészült korábban azzal a téves felfogással, miszerint a Föld készletei kimeríthetetlenek. Ha ez tényleg így lenne, akkor valóban nem volna érdekes a nyersanyag értékével törődni, de a bolygónkon nincs semmiből sem végtelen. Mindennek megvannak a maga határai a termőföldek ásványianyagtartalmának és kiaknázhatóságának éppúgy, mint a nem megújuló erőforrásoknak. A 20. század végére általánosan elfogadottá vált, hogy készleteink nem végtelenek, úgy kell velük sáfárkodnunk, hogy közben figyelembe vesszük azt is, hogy gyermekeink is vannak, és később nekik is lesznek gyermekeik, ők is szeretnének majd teljes életet élni, nem mindegy tehát, hogy mi hogyan éljük a sajátunkat, gondos gazdaként, vagy pazarlóan, nemtörődömséggel. A 1987-es ENSZ által kiadott Brundtland jelentésben szerepel egy új fogalom a fenntarható fejlődés, mely ugyanezt foglalja össze.

„A fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat (földeké, városoké, üzleteké, társadalmaké stb.), ami „kielégíti a jelen igényeit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját igényeiket”

Szerencsére bíztató jelek is vannak, ilyen az etikus fogyasztás iránti igény. A túlfogyasztás, túltermelés, tömegtermelés visszásságait felismerve egyre több civil szervezet áll ki az etikus fogyasztás mellett. Hiába a tudományos fejlődés, a bolygó lakosságának 75%-a éjt nappallá téve dolgozik, robotol, hogy eltartsa a másik 25%-ot. Míg az előbbiek éheznek, vagy épphogy a létminimumon tengődnek, mások luxusjachtokon süttetik a hasukat. A már említett árverseny miatt a nagyobb cégek egymás alá licitálnak, aminek az eredménye, hogy az őstermelő is egyre olcsóbban kénytelen eladni a termékeit. Ha megteheti, otthagyja munkáját és új hivatás után néz, amiből jobban megél, de nem ez az általános. Az ültetvényeken, nagyobb mezőgazdasági földeken dolgozók számára nincs más alternatíva. A dél-amerikai, afrikai kakaó és kávéültetévenyeken napi 1-2 dollárért dolgoztatják az embereket. Ráadásul egy doboz kakaó ára a szállítók a forgalmazók és a termelők között nem arányosan oszlik el. A legkisebb részesedést éppen az kapja, aki nélkül az áru nem is létezne.

Táplálkozás és egészség

Miközben az emberek száma és a gazdaság szélsebesen növekszik, a Föld tartalékai egyre fogynak. A fafelhasználás jelentősen megnőtt, mert hatszor annyi papírt használunk, mint ötven évvel ezelőtt. A gabonafogyasztás 1950 óta megháromszorozódott. Bármennyire hihetetlen, a Föld 75%-át alkotó tengerekben és óceánokban egyre kevesebb a kifogható halmennyiség, miközben a felhasználás üteme még mindig nő. Egyre mélyül az a szakadék, mely a növekvő gazdaság és a Föld ökológiai adottságai között tátong. Érdekes azon elgondolkodni, hogy a Földet a magyarban anyaföldnek, oroszul földanyácskának nevezik, a görög mitológiában Gaia szintén nőnemű. Kijelenthetjük szimbolikusan, hogy a férfias erők változatlanul kihasználják a női erőket. Miközben egyre jobb életet akarunk magunknak teremteni és egyre hosszabb a nyugati emberek élete, közben a népszaporulat jelentős mértékben visszaesik. Ez komoly veszélyeket jelent az eljövendő munkaerőpiacon, nem beszélve arról, hogy jelentősen át kell alakítani a nyugdíj intézményét, hiszen nem lesznek utódok, akik a nyugdíjat fizetnék. Egyre jelentősebb az édesvíz felhasználása, miközben a Föld vízháztartása a körforgás következtében nem változik. A víz az asztrológiában a lelki folyamatokat képviseli. Az egyre fogyó vízkészlet, tökéletesen megmutatja a világ jelenlegi diagnózisát, nevezetesen, hogy egyre lélektelenebbé válunk, miközben a hatékonyságot hangsúlyozzuk. A hatékonyság következménye, hogy az élelmiszer megtermelésében is egyre gyorsabban, egyre nagyobb eredményeket akarunk elérni, különösen a haszonszerzés szempontjából. Ahhoz, hogy az ételeink fogyaszthatók legyenek, külön iparág létesült, ahol aromákon keresztül próbálják a fogyasztót elcsábítani. A reklámok úgy próbálják bemutatni a termékeket, mintha azok tele lennének természetes anyagokkal, miközben egyre kevesebb természetes anyagot tartalmaznak. Minap láttam a TV-ben egy beszélgetést, ahol az egészségügyi szakember úgy nyilatkozott, hogy évente 10 kg adalékanyagot fogyasztunk el a táplálékunkon keresztül. Külön fejezetet szánhatnánk arra, hogy zajlik a hústermelés a „fejlett országokban”. Már évtizedekkel ezelőtt is ismert volt, hogy hogyan tenyésztik a csirkéket Amerikában. (Brojlercsirke-tartás) A szűk zárt helyen egyre agresszívebbek az állatok és egyre betegebbek. Emiatt gyógyszerelni kell őket, hiszen beláthatatlan lenne egy fertőzésnek a gazdasági vesztesége. A csirke ürülékéből kivonva a hasznos tápanyagokat, újra feletetik velük. Nem is csirke, mint inkább fehérjegyártásról beszélhetünk. Egyre több az szójával dúsított húskészítmény, hogy a fehérjetartalma magasabb legyen. Óriási mennyiségű szarvasmarhát tenyésztünk a tejtermékek előállítása céljából, miközben egyértelműen kimutatható, hogy a légkör metán tartalmának növekedéséhez a szarvasmarhák jelentős mértékben járulnak hozzá. (A metán üvegház gáz, koncentrációjának a megemelkedése a légkörben előidézője a globális felmelegedésnek.) Óriási mennyiségű gabonát termelünk állati takarmányozási célra, és lassan már nem győzzük ezt előállítani. Emiatt erősödik az a gazdasági érdekcsoport, mely genetikai beavatkozással növeli a növények és állatok termés ill tejhozamát, olyan növények előállításán fáradozik, mely ellenáll a kórokozóknak. Viszont senki nem tudja megmondani, hogy az a fajta biológiai változás mit okoz az emberi fogyasztókban. Ahhoz, hogy a termelés gyorsabb legyen, egyre erőteljesebben befolyásoljuk a növekedésüket. A zölden leszedett paradicsomot az érlelést felgyorsító vegyi anyagokkal fújják be, hogy mire elérkezik a vásárlóhoz piros legyen. Néhány éve egy német szerző könyvet írt arról, hogy milyen beavatkozásokkal, milyen adalékanyagok hozzáadásával készülnek a joghurtok, levesporok, csokoládépudingok, lekvárok, stb. A könyv címe: A leves hazudik – Az ételek szép új világa. A szerzője: Hans-Ulrich Grimm. (Ez nem mese és nem a nagy mesélő!) Elképesztő információkat tudhatunk meg, az egyébként újságíró foglalkozású szerző tollából. Nem véletlen, hogy az emberek is kezdenek egyre inkább a biotáplálkozás felé fordulni. Ma már a tojásnál feltüntetik, hogy a tyúk hogyan volt tartva. (A bélyegző első számjegye utal a tartás körülményeire. Utána következik az országjelzés, magyar tojás esetében a kód: HU. A 0-ás a bio tojás, ahol a tyúkokat hagyományos módon nevelték és a takarmány is vegyszermentes; az 1-es a hagyományosan tartott, de vegyszeres-gyógyszeres táppal esetenként kezelt állatokra utal; a 2-es a csarnokban, mély almokban ülőrudakon tartás és csőrlevágás jelölője; a 3-as szám jelenti az ipari körülmények között nevelt, csőrlevágott, vegyszeres táppal és gyógyszerekkel etetett tyúkokat.) Külön bevizsgálják, hogy milyen biológiai úton termesztették a növényt ill. állították elő a terméket. Egyre több olyan betegség üti fel a fejét, mely összefügg a pazarló életmódunkkal és a helytelen táplálkozásunkkal. Nem beszélve azokról a problémákról, amelyek ebben az embertelen, gyilkos életmódban visszahatnak az egyes emberek lelkére, s ezáltal újabb betegségeket produkálnak. Utóbbiról külön könyvet írtam A gyógyulás szelencéje címmel az Édesvíz kiadó gondozásában. Majd második kiadás a Bioenergetic kiadó által.
Oly mértékben nem akarunk szembenézni az egyéni problémáinkkal és annyira nem akarunk foglalkozni saját magunkkal, hogy teljesen rászoktunk arra, hogy ebben a felgyorsult életvitelünkben tablettákkal intézzük el, ill. fojtsuk el azt, ami nem tetszik. A gyógyszerreklámok is ezt erősítik az emberekben. Azt sugallják, bevesszük az adott tablettát és szempillantás alatt megoldódnak a fájdalmaink, ismét egészséges emberek leszünk és nem lesznek problémáink. A betegekben azt a hitet ébresztik, hogy ők szinte nem is szükségesek a gyógyulásokhoz, ezt a különböző porok, kenőcsök, tabletták elintézik. Ezzel el lehet érni azt, hogy a gyógyszer is a fogyasztói társadalom fogyasztásra alkalmas terméke legyen, s ezáltal a gyógyszergyártás egy virágzó iparág, a haszonról ne is beszéljünk. Az Interneten fellelhető, hogy az utóbbi évek gyógyszergyártásának haszna olyan óriásira nőtt, hogy még a fegyvergyártás bevételeit is lekörözi. Hasonló a helyzet a mai modern egészségüggyel is. Még évekkel ezelőtt láttam egy filmet, ami Amerikában játszódik és a címe, hogy Kórház. Olyan elképesztő kaotikus lehetőségekről szól a film, hogy a néző nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon. Ezek a modern klinikák is olyanok, mint egy-egy gyár. A betegekkel való foglalkozásra egyre kevesebb idő jut és nem is betegekről beszélnek az orvosok, hanem beteganyagról és az embereknek már nem nevük, hanem szoba és ágyszámuk van. Továbbá az is igaz, hogy nem egészként kezelik őket, hanem bizonyos betegségek szemszögéből. Nem az emberrel foglalkoznak, hanem a cukorbetegséggel, vagy a keringési problémájával. Az, hogy mi vezetett ehhez – lelki értelemben – „a kutyát nem érdekli”. Az orvostudomány az elmúlt évszázadokban, hogy megfeleljen a tudományos elvárásoknak, egyre inkább elment a mérhető, kísérletező, kivizsgáló analízisek irányába. S miközben lenyűgöző a modern diagnosztikai eljárások összessége, sikerült a lavórral együtt a gyereket is kiönteni. Az egészségügy hatalmas iparágában nem csak a beteg kerül embertelen helyzetbe, hanem a szerencsétlen ellátó személyzet és az orvosok maguk is. Itt is az a fontos, hogy az egészségügy hasznot hozó iparággá fejlődjön ki. A beteg által befizetett biztosítási pénz úgy kerüljön újraelosztásra, hogy abból mindenki jól járjon, de különös tekintettel a biztosító. Így lesz az egészségügy is egy haszonszerző tevékenység része. Az orvos és a nővér is kiszolgáltatva van annak, hogy futószalagon foglalkozzon a beteggel. Így egyre kevésbé marad idő arra, hogy az orvos a beteghez megfelelő emberi szóval fordulhasson és meghallgassa a beteg problémáit, panaszait. Itt a lelki értelemben vett panaszokra gondolok, mert azt az alapvető kérdést, még felteszik a betegnek, hogy „Mi a panasza?” Csakhogy ez nem lelki problémákra vonatkozik, hanem a beteg fájdalmaira, esetleges testi elváltozására, vagy a mindennapi élet rendszerében beálló zavaraira. Utóbbi egyre több orvosnak nem tetszik és elhagyják a pályát az emberhez nem méltó körülmények miatt, holott bennük egy szép kép élt fiatalkorukban a gyógyító doktorbácsiról…….

Ha az orvostudomány így folytatja, képtelen lesz elszakadni a kauzális gondolkodástól és mindig keresni fog valamilyen okot a betegség létrejöttére. A szemléletváltozásra azért is szükség lenne, mert látható, hogy mindig lesz egy újabb ok. Hiába harcolunk kórokozók és az egészségtelen életmód, vagy épp a rák ellen, ezeket követik majd az újabb baktériumok és vírusok, lásd pl.: madárinfluenza. A genetikai kutatások is Madách falanszter korszakának rémképét vetítik elénk. Bármikor találhatunk olyan embereket, akik erkölcsi, morális értelemben megkérdőjelezhetők és megvásárolhatók. Onnan már csak egy lépés, hogy mikor és mire klónozunk embereket és milyen módon használjuk fel őket. Bizonyos szempontból erre utal a Csillagok Háborújának II. és III. része. Akárhonnan is közelítünk a problémához, a szemléletváltás elkerülhetetlen, vagy a másik lehetőség az emberiség pusztulása, amely együtt járhat ökológiai, biológiai, természeti katasztrófákkal.
Az orvostudomány hasonlóan sok más tudományhoz, felhasznál statisztikai módszereket a bizonyítás érdekében, csakhogy a bizonyítás a statisztika szempontjából ugyancsak megkérdőjelezhető. Nem mindegy, hogy mikor és mit hasonlítunk össze és milyen elvárásaink vannak az eredménnyel kapcsolatban. A tudományos vizsgálat már amiatt megkérdőjelezhető, hogy akik a vizsgálatokat végzik abban érdekeltek, hogy bizonyítható eredményeket kapjanak. Ezért az eredmények általában nem is maradnak el. A legfontosabb, hogy minden ember, aki valamiben érdekelt, értéket termeljen. Így van ez a gyógyszerek hatásfokának vizsgálatával is. Kettős vakpróbának nevezik azt a vizsgálatot, amikor az orvos nem tudja, hogy tablettaként mit ad a betegnek és a beteg sem tudja, hogy milyen hatóanyagból áll a tabletta. A vizsgálatok egyértelműen kiderítették, hogy a betegek 50%-a a szőlőcukor tablettától is meggyógyul. Míg az ún. hatóanyagot tartalmazó tabletták csak 10-15%-al hatnak erősebben a betegre és ez már elég ahhoz, hogy elkezdjék anyakönyvezni a gyógyszert. Ha mélyebben közelítjük meg ezt a kérdést, akkor jól látható, hogy nem akarják az igen tisztelt tudósok figyelembe venni az emberi faktort, és a hit kérdését a tudományos vizsgálatban. Az, hogy miért nem teszik, érthető. Azért, mert ha a tudományos vizsgálatba ezt is beszámítják, akkor már nem tudományos a vizsgálat többé. Az emberi lélek és hitvilág a viszonylag egyszerű „egyenletet” olyan sok ismeretlenes problémává változtatja át, amely az egész vizsgálatot kiszámíthatatlanná teszi és még távolabb kerülnének a sokat hangoztatott objektivizmustól.
Lehet itt objektivizmusról beszélni? Aki egy kicsit is jártas a pszichológiában, tudja, hogy nem. Miért megy a beteg orvoshoz? Azért, mert abban hisz, hogy az orvos meggyógyítja. Ha nem hinne benne, nem menne orvoshoz. (Számtalan beteg gyógyulása azért nem következik be, mert csak kötelességtudatból megy el az orvoshoz, csak vonszolja magát az életében, nem hisz a gyógyulásában, s esetleg lemondott már mindenről, amiért érdemes lenne élni. Ez megmagyarázhatja azt a tényt, amire viccesen azt szokták mondani: „A műtét sikerült, de a beteg meghalt.”) Folytatva az előző gondolatot, a betegek többsége mégis csak hisz az orvosában és megbízik a szakértelmében. Ezért a kettős vak-próba magyarázata, hogy az orvos sem tudja, hogy mit ad a betegnek, nem magyarázat semmire, mert a beteg nem gyógyszer, hanem orvosfüggő. Gyógyszerfüggővé már csak akkor válik, ha megbízva az orvosában, hozzá szokik egy gyógyszerhez. Vizsgáljuk meg ezt a helyzetet az orvos szemszögéből.
Az orvos, a beteghez hasonlóan ember. Mikor az orvosi pályát választotta, elsősorban arról a szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, hogy mélyen segítő szándék vezérli az emberek felé. Az orvost segíteni akár másokon, ez az ő indítéka, és tettét ez az értékszemlélet vezérli. Azt sugározza ki a beteg felé, hogy részvéttel van iránta és segíteni akar rajta. Ebben a kérdésben a piros, sárga, zöld, vagy éppen kék pirulák csak eszközök. Az igazi hatóerő az a non verbális kommunikáció, ahogy a beteg néz az orvosára, elfogadja és hisz benne, és ahogy az orvos átérezve a beteg problémáját, részvéttel teli és segítőkész. Az ilyen esetekben – bármennyire hihetetlen – a gyógyszer huszadrangú kérdés. Félreértés ne essék, nem akarom ezzel azt állítani, hogy a gyógyszer hatóanyaga nem hat az emberi testre, természetesen hat, mint ahogy sósavat vagy metilalkoholt sem ihatunk büntetlenül. Csakhogy a dúrva anyagi testünk mögött, vagy fölött, vagy benne – kinek hogy tetszik – van egy sokkal finomabb lelki testünk, és afölött egy még megfoghatatlanabb spirituális testünk. Elérkeztünk abba a tartományba, amely nem mérhető és ilyen értelemben a tudományos világ nem is fogadja el. Jól tapasztalható egyrészt a homeopátiás kezelések következtében másrészt pszichoterápiás módszerek által is kiváltható a hatás a lelki és a durva anyagi testre. A különböző vallásfilozófiák úgy tartják, hogy a spirituális testünk kozmikus, tehát az Istennel azonos, a lelki testünk egyénibb, de kihat rá az őseink szelleme és a fizikális testünk a leginkább kézzel fogható. Ahhoz, hogy ezt valaki tanulmányozni képes legyen, el kell engednie az eddigi meggyőződéseit, nyitottá és rugalmassá kell válnia. Saját tapasztalatom által merem állítani, hogy aki ebbe a világba csöppen bele, egy fantasztikus másik világra döbben rá és sokkal érthetőbbé válik ezáltal az élet.
Ezen szempontok alapján megállapíthatjuk, hogy a mai modern természetgyógyászat hasonló hibába esik bele, mint a biológiai gondolkodású orvostudomány. (Tisztelet a kivételnek. ) Ugyanúgy a hatóanyagokra specializálódik és azokkal operál. A táplálkozásban is inkább a félelem és az elkerülés a cél, mintsem a megértés. Ha egy vegetáriánus azt mondja ne együnk húst, az inkább a veszélyre, a belekben való erjedésre hívja fel figyelmet és kevésbé foglalkozik azzal a filozófiai problémával, hogy jogunk van-e egy másik élőlényt megölni, hogy saját életünket fenntartsuk. De ugyanez a helyzet a mai ún. divatproblémákkal is. Ilyen pl.: a Candida gomba. Amelynél az a cél, hogyan lehet elkerülni és senki nem foglalkozik azzal, hogy miért és hogyan jöhetett létre ez a probléma és az egyén életvezetése szempontjából mi az üzenete. Nem foglalkozunk a betegségek szimbolikus üzenetével, pedig nagyon fontos lenne. Pl.: a gomba esetében meddig nevezhetjük szimbiózisnak az együttélést és hol kezdődik az élősködés. Tehát a saját kapcsolatainkban szembesít-e minket egy ilyen testi elváltozás azzal, hogy milyen a viszonyunk a hozzátartozóinkkal, azaz, szimbiózisban élünk velünk, vagyis kölcsönösségi alapon, vagy hagyjuk, hogy valaki felettünk élősködjön? A munkáról és munkatársakról nem is beszélve, de mielőtt másokat okolnánk emiatt, a fő kérdés, hogy miért hagyjuk, hogy élősködjön valaki rajtunk? Nem a gombát kell pusztítani, hanem a hozzáállást megváltoztatni. Bár elfogadom, hogy a gomba ügyesen rászoktat bár kerülőúton, hogy többet foglalkozz Magaddal.

Végkövetkeztetés

A fogyasztói társadalom az egó örökös elégedetlenségére épül. Az ego alapállása a félelem, ezért arra hajt minket, hogy biztonságban érezzük Magunkat. Az a téveszméje, hogy mindent, amit csak lehet, meg kell szerezni az anyagi síkon. s ha ennek a csapdájába bele lépünk és tényleg mindent meg akarunk szerezni, akkor azt azért tesszük, mert úgy gondoljuk, többek leszünk a birtokaink által, és ezáltal természetesen boldogabbak. Csak jóval később ismerjük fel, hogy bármit, amit megszerzünk, bármi, amire vágyunk, és később a miénk lesz, azon túljutva, meghaladva, elromlik, fölöslegessé válik, mi pedig új vágyak után rohanunk.
Nem az a baj, hogy vágyunk valamire, hiszen a vágy – amit a horoszkópjainkban a Mars bolygó szimbolizál – segít miket az életbe lemerülni, tapasztalatokat szerezni, a vágy az, ami fenntartja az életünket, ami hajt minket előre. Egy csodálatos szimbólum a Mars bolygónak a jele, hiszen egy körből egy nyíl pattan ki. Jelzi az isteni kreatív teremtő energiákat. Az Isten önmagában a kör szimbolikájával jelölődik, és a körből kipattanó nyíl az energiák megnyilvánulását jelenti, és azokat egy bizonyos pontba fókuszálja. Valójában, amikor teszünk valamit, amikor továbblépünk, az isteni kreatív teremtő energiák nyilvánulnak meg általunk. A mi feladatunk az, hogy megtapasztaljuk minden kreativitásunkban, cselekedetünkben, vágyunkban, az isteni teremtést, az isteni teremtő erőket.
Maga a teremtés is vágyból fakad, és ezt a képességet mi emberek csodálatosan megkaptuk, hiszen képesek vagyunk életeket létrehozni. Ha belegondolunk, tapasztalhatjuk, hogy a férfi és a női szeretet együtteséből teremtő energiák testet alkotó megnyilvánulása jelenik meg a gyermekeinkben, tehát ezáltal tudjuk az életünket továbbadni a gyermekeinknek.
Ami most történik a világgal, és benne velünk, egy ördögi kör, a mohóságunkból fakad, amely lavinaszerű rohamos pusztulásba viszi az emberiséget azaz minket. Ahhoz, hogy ezt a lavinaszerű ördögi kört megállítsuk, meg kell állnunk egy pillanatra, és magunkba kell mélyednünk. Szembe kell néznünk önmagunkkal, bármennyire is nehéznek, vagy veszélyesnek tűnik ez a lépés. Ha körültekintünk a világban, ha megvizsgáljuk a saját életünket, ez az irtózatos tempó, ez a felgyorsult élet azt mutatja, hogy nem akarunk foglalkozni a dolgainkkal, nem akarunk foglalkozni saját magunkkal, mindent kint akarunk megoldani, a külvilágban várjuk a megoldást és a választ. Miközben őrületes sebességgel próbáljuk rendbe tenni az életünket, el akarjuk érni a boldogságot, gazdaggá szeretnénk válni, örömet szeretnénk találni.
Sajnos van egy nagyon komoly tévhitünk, s az nem más, minthogy ezt az örömet, ezt az elégedettséget, és boldogságot pénzzel lehet megvásárolni.
Hitem szerint az egyik fő feladatunk az, hogy megtanuljuk, megértsük és felismerjük az igazi szeretet jelentőségét, és elkülönítsük az álságot, a hamisságot, a szeretetpótlékot a valódi szeretet lényegétől. Persze felmerülhet bennünk a kérdés, ha ennyire fontos számunkra a szeretet, akkor miért nem azt éljük meg, miért keresünk pótlékokat. A pótlékkeresés gyakran az elzárkózásunkból, a gyávaságunkból, a félelmünkből fakad. Azért keresünk pótlékokat, mert így elkerüljük az intimitás veszélyét. Az intimitás azért veszélyes, mert közelebb visz egymáshoz minket, közelebb visz ahhoz a felismeréshez, hogy a másik is „én vagyok” és ezáltal a kis egó fél bennünk, fél a feloldódástól, fél a kiszolgáltatottságtól, fél attól, hogy szembenézzen önmagával, hiszen mindenki, akinek a szemébe nézünk, egy tükör. Nos pont ez a feismerés a félelmetes és ebből következik az állandó elkülönülési és megkülönböztetési vágyunk is.
Elgondolkodtunk-e már azon, hogy milyen érdekesen működik a tükör? Mindannyian álltunk már tükör elé, és mindannyian észrevettük már, hogy mozdulataink, reagálásaink a tükör által visszatükröződnek felénk. Ha fenyegetünk, a tükör visszafenyeget, ha mosolygunk, a tükör visszamosolyog, ha fanyalgunk, a tükör visszafanyalog, ha mérgesek vagyunk, a tükör is mérgesen néz vissza ránk. Amikor nem egy tó tükrébe, vagy egy foncsorozott üvegbe nézünk, hanem társunknak, embertársunknak a szemébe, akkor ő a mi tükrünk. Természetesen mondhatjuk azt, hogy mi békések vagyunk, mégis találkozunk valakinek a gyilkos indulatával, akkor hol tükör ő nekünk. A személyiségünk számtalan személyiségrészből épül fel. Neveltetésünk, és gyökereink meghatározzák azt, hogy mit tartsunk helyesnek, mit tartsunk kivetendőnek, elvetendőnek magunkból. Ennek következtében, ha azt tanítják nekünk, hogy helytelen dolog az agressziónkat megélni, akkor az agresszivitásunk, a dühünk el lesz fojtva, nem akarunk róla tudomást venni, megtagadjuk. Ilyenkor az a személyiségrészünk, akit megtagadtunk, eltagadtunk, megjelenik a külvilágból. A külvilágban egy embertársunk vállalja magára azt a feladatot, hogy visszatükrözze ezt a személyiségrészünket, akit elfeledtünk magunkból. Egy horoszkópban a 12 jel, a 10 égitest kifejezi mindazt, ami a világban megjelenhet, megnyilvánulhat. Ezek az ősképek, ahogy Jung nevezi, archetípusok, mind jelen vannak az életünkben, nem tagadhatjuk ki egyiket sem, ha valaki nem vesz tudomást a dühről, akkor megtagadja a Marsot, megtagadja a teremtő energiák megnyilvánulását, megtagadja a szenvedélyt. Ha valaki nem vesz tudomást a félelmekről, nem vesz tudomást a sötétségről és a korlátokról, akkor az olyan, mintha kitagadná a Szaturnuszt, ilyenkor a korlátok megnyilatkoznak az életünkben, és szembekerülünk velük. A tükör mindig azt tükrözi felénk, amit nem akarunk látni, a tükör pontosan megmutat mindent, megmutatja a hibáinkat, megmutatja az erényeinket, a kérdés csak az, hogy meddig tekintjük hibáknak a hibákat, hiszen valójában a hibák mérföldkövek ahhoz, hogy felismerjük, és megértsük önmagunkat, hogy megismerjük az igazi küldetésünket. Ezért a hibáinkat is érdemes szeretnünk, hiszen minden személyiségrésszel, akit elvetünk, kevesebbek vagyunk és minden személyiségrész, akit visszafogadunk, annyival többek leszünk. Minél jobban elfogadjuk saját magunkat, annál könnyebb elfogadni másokat, és minél jobban elfogadjuk magunkat és másokat, annál inkább kiteljesedünk a világmindenségben, és annál inkább eggyé válunk azzal, ami a lényeg, amit nevezhetünk Istennek, energiának, fénynek, vagy szeretetnek. Különböző vallások, különböző felfogások, különbözőképpen tanítják, de ezek mind csak szavak, kifejezések, a lényeg felismeréséhez, a lényeg átéléséhez, itt a földön extázisra van szükség, extatikus állapotra, belefeledkezésre, belemerülésre, átélésre, itt és most kell élnünk a jelenben.
A világ jelenlegi állapota, mindaz, amit kint megtapasztalunk, a mi diagnózisunk. Arról szól, hogy mi milyenek vagyunk, hogy működünk, hogyan viselkedünk, hogyan éljük meg a dolgainkat, vagy hogyan nem éljük meg azokat. Időt akarunk nyerni, és ezért mindent felhasználunk, hogy minél több időnk legyen. Nem foglalkozunk a természettel, nem foglalkozunk az egészségünkkel, sem a környezetünkkel. Ízfokozókkal felturbózott, gyorsított megoldásokkal próbálunk ebédet, vacsorát főzni, rohanva bekapunk valamit a gyorsétkezdékben. Egyre több időhöz akarunk jutni, hogy azt megfelelően töltsük el, s közben, amikor végre szabadidőhöz jutunk, akkor sem tudunk teljesen benne lenni a pillanatban, az itt és mostban. Nyugodtan megkérdezhetnénk magunktól, hogy hova ez az őrült, fejvesztett rohanás, hiszen az életünk a kezdettől a végéig tart, azaz mindannyiunkra az utunk végén az átváltozás, a halál vár. Jól ki akarjuk használni az életünket, de hogy lehet jól kihasználni egy életet, ha abban a pillanatban, amikor éppen valamit csinálok, már nem arra gondolok, hanem már a következő pillanatra, a következő napra, vagy hétre. Ami még rosszabb, ha régi, sokszor negatív, vagy rossz emlékeinkre, és ezáltal megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy azt éljük át, ami van, és azzal egyesüljünk, ami éppen a rendelkezésünkre áll.
A világ, és benne a mi életünk olyan, amilyenné mi tesszük nap, mint nap, olyan, amilyennek megéljük, vagy nem éljük meg. A változás nem kint kezdődik el, hanem bennünk. Lehet-e álljt parancsolni ennek az iszonyatos tempónak? Lehet, de mindenki csak magának parancsolhat álljt. Magának mondhatja azt, hogy most leülök, és nézem a virágzó cseresznyefát, és nem csinálok semmit. Mindenki magának mondhatja, hogy most erre vagy arra helyezi a hangsúlyt, számára most ez az első, és teszi azt. „Valamit jobban megfigyelek, valamit jobban átélek, valamit megengedek magamnak, amit addig nem engedtem meg.” Nem könnyű dolog változtatni az életünkön, de nincs más lehetőségünk. Ahelyett, hogy a külvilágot akarnánk megváltoztatni, magunk felé kell fordítani a figyelmünket. Zárszóként hadd idézzem Swami Vivekananda-t, a csodálatos indiai bölcset:

„Soha nem lenne szabad megpróbálnunk más útján járnunk, mivel az az övé, nem pedig a miénk. Ha végre egyszer meglelted saját utadat, már semmit nem kell tenned, csupán keresztbe fonni karodat, és hagyni, hogy az ár magával vigyen a szabadság felé. Ha egyszer megtaláltad, soha ne térj le róla! A te utad számodra a legmegfelelőbb, de másnak nem való.”

Kalo JenőHermetikus szempontok az Önismeretben (8).Movie_Snapshot

Ha kedveled a munkásságomat, kérlek támogass a Patreon weboldalon!
Become a patron at Patreon!

Vélemény, hozzászólás?