Az ego és a betegség

A kis egó körbebástyázza magát hiedelmekkel. Hiedelmektől függ a viselkedésünk, és a viselkedésünktől függ minden emberi kapcsolatunk. Ha valaki kifogásol valamit a viselkedésünkben, vagy azt mondjuk, hogy nem vagyunk képesek a változásra, vagy azt, hogy igen. Ha valamin változtatni kell önmagunkban, a siker azon múlik, hiszünk-e benne vagy sem. Ha valaki úgy hiszi, hogy elege van az életből, akkor nincs az a gyógyszer, az a gyógyító, ami és aki ezt a hiedelmet meg tudja változtatni. Ahhoz, hogy valakinek változzon az állapota, előbb a hiedelmein kell változtatnia, de ez csak akkor sikerül, ha ő hisz a változásában. Ha valaki nem akar meggyógyulni, azt jelenti, hogy jelenleg olyan stratégiát ismer, amellyel csak a betegség révén érheti el céljait. Lehet, hogy van sikeresebb módszer, csak azt még nem ismeri. A járt utat nehezen adja fel a járatlanért.

Jung felhívja a figyelmet a pszichikus energiára. Képzeljünk el egy „lelki szemetesládát”. Azt mondjuk, nem akarjuk látni azt a sok mocskot, amit magunkból kisöpörtünk és nyomjuk a láda fedelét lefelé. Minél nagyobb erővel nyomjuk le, annál több energiát adunk a szemétnek, hogy feljöjjön. Minél nagyobb energiával fojtunk el valamit, az annál nagyobb energiával akar előtörni. Ha nem megy, akkor kerülő úton teszi ezt meg, és ennek egyik formája a betegség. Egy betegség után mindig felszabadultabbak, energiában gazdagabbak vagyunk, mert pszichikus energiák szabadulnak fel. Úgy érezzük, mintha újjászülettünk volna, mert megtörtént a változás. Csak ez a módszer lehetséges? Nem! Világítsunk be a szemetes ládába és kezdjünk megbarátkozni az ott talált dolgokkal. Hiszünk abban, hogy azok nem ellenségeink, hanem számunkra hasznos részeink, amelyeket vissza kell építenünk önmagunkba.

Minden, amit ki akarunk irtani magunkból, ellenségünkké válhat és minden, amit beépítünk, integrálunk, gazdagít minket. Az egyik legfontosabb tulajdonság, amit meg kell tanulnunk, az elfogadás. Legelőször önmagunkat kell elfogadnunk, hogy másokat is elfogadhassunk. Az életünk folyamata arra ad lehetőséget, hogy mindent, amit átéltünk beépíthessünk, elfogadhassunk, és többé váljunk a tapasztalataink által. Bármi, amit elüldözünk magunktól visszatér és addig nem hagy el, míg meg nem változtatjuk a hozzáállásunkat. Nem véletlenül mondja Jézus a tanításaiban: „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess!” Gondoljunk azokra a magyar közmondásokra, amelyek rendkívül bölcsen tárják elénk az összefüggéseket: például „bagoly mondja verébnek: nagyfejű”, „seperjen mindenki a maga háza táján”, „aki másnak vermet ás, maga esik bele”, „más szemében a szálkát is észreveszi, a magáéban a gerendát se”, „ki mint él, úgy ítél”, stb.
elfogadás, integráció,élet

Karácsony előtti elmélkedések a szeretetről

A szeretet ünnepe felé közeledve, egyre inkább elfoghat bennünket az az érzés, netán kétely, hogy nem is vagyunk tisztában a szó valódi értelmével. Talán én is így voltam ezzel mostanáig, de napokban volt egy nagyon mély élményem, amely olyan hatást gyakorolt rám, hogy úgy gondoltam megpróbálom közreadni az érzéseimet, gondolataimat.

Amikor két ember vágyik az összeolvadásra, az egymás iránti vágy, és talán a szeretet iránti vágy is hajtja őket. Az nem biztos, hogy szeretjük a másikat, de legalább szeretnénk, ha ő szeretne minket, és az összeolvadásban egy kicsit feladjuk én határainkat. Mindannyian így keletkeztünk, apánk és anyánk egymás iránti vágya hozott létre minket. Még ha csak egy röpke ideig is tartott ez a szeretetteljes tobzódás, egymásba olvadás, mi lettünk ennek az érzésnek a testi eredménye. Amikor úgy döntöttek, hogy elfogadják azt a tényt, hogy az együttlétükből új élet keletkezett, akkor hagyták, hogy a szeretet teremtő ereje megfoganjon és ismét testet öltsön. Ezen összefüggések alapján kijelenthetjük, hogy mindannyiunkat a szeretet hozott létre, a szeretet teremtő ereje által létezünk, és további lehetőséget kaptunk arra, hogy átengedve ezt a teremtő erőt, tovább engedjük a szeretet megnyilvánulását, mely általunk is egy új élet létbeérkezését teremti meg. Úgy is mondhatjuk, hogy anyánk és apánk volt az eszköz a szeretet testetöltéséhez, amelyhez most mi adjuk az alakot, és ez ugyanígy folytatódhat általunk.

Kijelenthetjük tehát, hogy mi magunk vagyunk a szeretet, hiszen szüleinken keresztül átáramlott felénk, az a kozmikus teremtő erő, amelynek köszönhetjük létezésünket. A magány ellentétes a szeretettel. A szeretet azért teremt, hogy tükröződhessen, a szeretet megsokszorozó erejében. A szeretet maga a fény. Megválogatja-e a Nap, hogy kire süt és kire nem? Feltétel nélkül sugározza felénk az életet, a melegséget, a szeretetet. Mi mindannyian magunkba szívtuk ezt az erőt, mindannyian világító napok vagyunk. Ha ez ennyire egyszerű, miért nem tanultunk meg még mindig fenntartás nélkül, elvárások nélkül, félelmek nélkül, szabadon szeretni? Évezredek óta, a nagy tanítók azt tanítják hogyan kellene helyesen szeretnünk. Hogyhogy nem tudjuk azóta sem megvalósítani? Azt hiszem, a legnagyobb buktatója a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulásának az, hogy azt hisszük, hogy mi szeretünk, vagy mi nem szeretünk. Balgaság ezt gondolni! Az igazi szeretetben nincs más dolgunk, mint hagyni, hogy a bennünk élő örök szeretet megnyilvánuljon. Olyan ez, mint felülni a szeretet szárnyaira, és hagyni, hogy megvalósítsa önmagát, azaz a szeretetet. Nincs más dolgunk, mint örömünket, boldogságunkat átélni, kifejezni, hogy most éppen mi lehetünk a szeretet megnyilvánulásának az eszközei, és általunk fejeződhet ki az öröktől fogva való és örökké megnyilvánuló kozmikus szeretet. A legnagyobb nehézség, leküzdeni abbéli félelmünket, hogy ha feltétel nélkül szeretünk, akkor ezzel visszaélhetnek, nevetségesekké válhatunk, vagy kifosztanak minket érzelmileg. Ha azonosulunk az öröktől fogva működő kozmikus szeretettel, akkor tudjuk nagyon jól, hogy ez a szeretet nem vehető el, ez a szeretet mindenütt jelen van. Abban a másik lényben is, akit megtisztelünk szemünk pillantásával. Ott is az önmagunkban élő szeretet tükröződését látjuk viszont. Csak az téríthet el minket ettől a felismeréstől, ha teret engedünk a maya-nak, és azt hisszük, hogy amit a felületen látunk, az a valódi. A szeretet állandóan működik! A szeretet szeret tükröződni és szereti önmagát megsokszorozni a tükröződés által. Ezért, ha csak egy kis ideig is áttudjuk élni ezt a csodálatos érzést, akkor elfelejtünk mindent, ami fájt, elfelejtjük csalódásainkat, bánatainkat és szabadon lebegünk a térben, a teljes szeretet szabadságában, mert mi magunk vagyunk a szeretet, és a másikban is ugyanezt a szeretetet éljük meg. Nincs mitől félni, legfeljebb az történhet, hogy a másik még nem fogadóképes, még nem ismerte fel a magában létező, őt átható és éltető valódi szeretetet. Emberi módon, a gondolkodásunkkal korlátozzuk magunkat, fenntartásokat, vizsgákat, különböző elvárásokat fogalmazunk meg, de ezek mind a félelmeinkből fakadnak. A valódi szeretet nem fél, mert nem fosztható ki, mert ő az, aki ezt az egész világot áthatja és összetartja. Nélküle senki és semmi nem létezik, csak általa! A szeretet, maga a fény! A világosság! Azért ünnepeljük december 22-e után, mert a legsötétebb nap után eljő a világosság és legyőzi a sötétséget. Karácsony Szentestéjén majd, gondoljunk arra, hogy rajtunk kívül még 7 milliárd napocska világít ezen a földön és mindegyik a szeretet fényében fürdik.